Bárcsak az ötös lottót nyerném meg ilyen könnyen.
Tudtam, hogy megindítja a bejegyzésem. Tudtam, hogy amilyen gyorsan csak tud, írni fog. Habár azt azért még én sem gondoltam, hogy ilyen hamar. Én egy hetet tippeltem meg.
Írt nekem. Azt mondta, hogy hiányzom. Hízelgő és jól esett. De nem tudom, hogy szükségem van-e egyáltalán rá. Mit tudtam én adni neki, és ő mit tudott adni nekem?
"Ki vagy te, hogy megmondd, ez miért lett az én vétkem?
Ki vagy te, hogy megmondd, hogy hiányzol, mert végképp nem!
Ki vagy te? Nem tudom, de az emlékeket széttépem!
Hétköznapi léptékben, hozzád az a kérésem
Hogy mit teszel a jövőben, te tudod, de légy résen...
Úgysem számít semmi, téged elvakít az önkényed
Én boldogságot akartam, de szánalmas egy történet
Az olyanoknak mint te, szinte mindig csak a szája jár
Nem illettünk egymáshoz, beláttam ezt mára már
Az utolsó kívánságom annyi csak, hogy felejts el
Ne keress én nem foglak, az életem csak nekem kell
Eressz el már nincs értelme, véget ért a kapcsolat
Én lezártam bár nehezen, de gondolsz te rám majd sokat
Velünk mi lesz ezek után, még meglepetést tartogat
De ha rájössz miért írtam, azért megnézném az arcodat"
Nagyjából ez jutott hirtelen eszembe.
Visszaírtam neki. Már bánom. Hagynom kellett volna az egészet. Hát, most már csak annyi marad, hogy megvárom mit ír vissza.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése