Nem is tudom hogy kezdjem. Padlón vagyok. Próbálok felállni. De nincs bennem erő. Feladtam. Nem akarok küzdeni. Erőltetem a karjaim. De hiába. Arcom még mindig a padlón fekszik.
De talán, hogy kicsit értelmesebb legyen a történet...
A dolgok kezdtek rendbe jönni. Hosszas veszekedések után, úgy tűnt, barátnőmmel kezdenek rendbe jönni a dolgok. Elhanyagoltam őt. Nem tudtam, hogy mennyire fontos nekem...
Másfelől, az első lépést megtettem karrierem felé. Igazából ezzel voltam elfoglalva.
Aztán, most hétvégén, egy jóbarátomnál töltöttem az éjszakát. Tényleg, tök jól elvoltunk. Sok röhögés, meg hülyülés a hóban. Egyszerűen egy remek hétvége volt.
Ma, vasárnap, hazajöttem, vidámon mosolyogva, tán még az orcám is piros volt a hidegtől, vizes cuccokat felraktam a radiátorra. Beültem a gép elé, a globálisan használt beszélgetős programba beléptem, ahol gondoltam tartok egy kiselőadást barátnőmnek, hogy mennyi minden történt.
Ám kedvem hamar elszállt. Közölte velem a hírt, hogy ennyi hónap faszság után, ő nem bírja folytatni. És ott megállt az idő. Nem tudtam, mit csináljak. Elküldjem a picsába, könyörögjek, ordítsak egyet, vagy a monitort törjem ketté, esetleg vegyek egy levegőt. Csak egy könnycsepp bújt elő. Szépen lassan lefolyt. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára.
Utána, gondolom látván értetlenkedésemet, elmondta részletesebben, hogy miért is van úgy ahogy, ami. És minden egyes sor után rájöttem. Fasz vagyok. És...már esélytelen voltam. Nem tudtam mit tenni. Az arcomon elcsattant a pofon. Éreztem, hogy ég az arcom. Lassan dőlök hátra, és egyre többet látok a plafonból. Majd puff. Fejem koppant a földön. Ez az a pofon, amitől most is padlón vagyok.
Gondolkodtam, hol rontottam el. Azt mondta Ő, hogy az előző két hónapban.
De jobban végiggondolva. A tegnap estével. Amikor barátom gépéről beszélgettem vele. Lekezelően beszéltem vele. Mintha egy haverom lenne. Úgy, hogy a barátom mellettem ült. Nem kellett volna. Az volt az a pont, amivel betelt a pohár. Talán...
Ez csak az én elképzelésem. És igazából eznem javít azon, ahogyan viselkedtem Vele az előző hetekben. Mert tényleg... Így utólag belegondolva. Amiket mondtam neki. Amiket a fejéhez vágtam....és most én vagyok a legjobban meglepődve...
Na és persze, a jót akaró barátok és ismerősök, kik a hír hallatán mondják a jótanácsokat.
Jaj, hát felejsd el! ...és ha én nem akarom?
Lesz majd másik, ez olyan mint a busz! ...és ha én nem akarok másikat?
Az élet megy tovább! ...nem akarom, hogy tovább menjen. Mellette éreztem jól magam.
Sok nő van a világon! ...de nekem az az Egy kell.
Próbálsz magaddal mit kezdeni. De nem tudsz. Keresed az emberek társaságát, de leszarnak. Elfordulnak tőled. Egyedül vagy...
Egyedül vagyok...Miért?
Mert hülye voltam.
Mert nem becsültem az értékét.
Mert fasz voltam.
Mert nem engedtem magamhoz közel.
Mert beképzelt voltam.
Mert ... mert ... mert ...
mert későn kezdtem el újraépíteni a házat, amit megálmodott.
A Ház, ami kivülről belülről szép, a kertben a kis tavacska, a tavacskában fürge kis halak, a kis halakban pedig élni vágyás.
Ez a ház volt a lelke. Amit én leromboltam. Amit én átrendeztem önkényesen. Pedig az úgy volt jó, ahogy volt.
És mikor megérkeztem, munkára készen, hogy visszacsináljam, egy kerítés darabon már csak egy összetaposot papír lógott...
"Elkéstél"
