Rég írtam. Tény. De nincs miről. Nincs történés. Legalább eget rengető történés nincs. Előző bejegyzésemben említett emlékekkel sikeresen megküzdöttem. Vagy csak magamnak mondom ezt. De ezen a szálon nem is haladok tovább, megint csak feltépném a sebeimet.
Igazából nincs célom. Csak vagyok. Beilleszkedtem a tömegbe. Ahogy egy japán közmondás tartja, a kiálló szöget be kell verni. Hát megtettem. Beálltam a sorba. Tömeggyártott lettem. Nem önmagam vagyok. Viszont, így eltűnök a sokaságban. Elrejtőzöm minden elől. Jól hangzik, de csak rövidtávú megoldás. Egy idő után biztosan megtalálnak azok a dolgok és emberek, akik akarnak tőlem valamit.
Szereztem egy barátnőt. Csúnya kijelentés, de szereztem. Ő nem akart tőlem semmit, én se tőle. De megéreztem a gyengeségét. Így most párkapcsolatban élek. Jól hangzik mi? Hát nagyjából ennyit is takar. Semmi elmélyült érzés, komolyabb törődés a másikkal. Csak úgy vagyunk. Olyan miért ne alapon. Ez az a tipikus gerinctelen helyzet, amikor "csak hogy legyen". Viszont nem hazudozom neki. Nem hazudom a szemébe, hogy szeretem, hogy hiányzik. Kedvemtől függően veszem fel vagy nyomom ki a hívásait.
Egy kedves ismerősöm, akivel mondjuk az utóbbi időben megromlott a kapcsolatom, kérdezett rá, hogy mi van a bloggal. Úgy gondolom hiányolja belőlem az érzéseket. Az a baj, hogy én is hiányolom. Valahogy minden mindegy. Teljesen közönyös a világ. Nem tud feldobni egy pozitív jellegű hír, és nem tud lelombozni egy negatív esemény. Végighallgatom, aztán vállatvonva odabököm, hogy "Aha, az komoly..". És ennyi. Nem gondolkodok a múlton, nem gondolkodok a jövőn. Nincsenek terveim.
Ennyire kihaltam volna? Valami nagyon eltört bennem. Csakhogy én sem tudom, hogy mivel tudnám magam helyre állítani. Néha én magam is megbotránkozom annyira, hogy mennyire 'érzéketlen' vagyok. De vegyük a szó szoros értelmében, teljesen érzéketlen vagyok. Nem érdekel mások véleménye, vagy érzése. Ami a szívemen, az a számon. És ezzel jó pár embert megbántok a környezetemben. Látom, hogy a számat elhagyó szavak megsértik az illetőt, sőt egy világot döntenek össze benne, de nem tudom sajnálni. Na persze megkapom az arcomra, hogy mekkora köcsög vagyok, és bunkó, és hogy lehetek ilyen. Ezen elszoktam gondolkodni, de valahogy hidegen hagy. Nem bánt a dolog. Ezt gondolja? Hát sajnálom. És én itt le is zárom ezzel a dolgot.
Jó lenne régebbi ismerősöket felkeresni. Beszélgetni velük. Legalábbis csak kérdeznék. És persze hosszan kifejtett válaszokat várnék. Milyen voltam régen? Miben volt más a személyiségem? A külsőm? A hozzáállásom? Az ahogyan köszönök, vagy nézek, vagy mosolygok? De itt is hamis adatokkal dolgozhatnék. Lenne, aki azt mondaná, amit hallani akarok. Lenne olyan, aki halálra dicsérne. Lenne olyan, aki a mostani jellememet kedvelné. És lenne olyan, aki mondana két sor hablát, majd 'Hát ennyi!'.
Na, ilyenkor mi a teendő?
Szar ügy. Szerintem senkit se érdekel... : )
