Újra formában

Hm. Karácsony. Tele vagyok. Ha kajára nézek rosszul vagyok.

Ma arra gondoltam, hogy időutazás. Ugye, már egyik előző bejegyzésemben leírtam, hogy időt utazni nem lehet, mivel olyan tényező, hogy idő, nem létezik, csak mi emberek találtuk ki.

Viszont, egy elég primitív módszerrel mégis. Nem lehet vele évszázadokat megtenni, illetve csak előre tudunk haladni. De több mint a semmi. Na most mindenki fejében az járhat, hogy huh, mit találhattam ki. Legegyszerűbb trükk az alvás. Az alvással kikapcsolod önmagad. Ezáltal elveszted időérzéked. Így például egy utazást sokkal rövidebbnek érzel. Ami tök jó, csak fáradtnak kell lenned hozzá. Ma például egy fél órás utazásból csináltam 5 perceset. Persze, így is úgyis fél óra, de én csak 5 percnek érzékeltem.

Tudom, elmebeteg. De néha hasznos.

Boldog Karácsonyt!

Things are turning into good.

Beszéltem vele. Elregéltem mi a bajom. És elregélte hogy neki már mennyi baja nincs.

De mint két felnőtt. Szemtől szembe. És csak az igazságot.

Mint egy póker meccs. Amikor a kör végén terítenek, és minden kiderül.

De eskü jól esett.

Boldog vagyok.

Megmaradtunk egy barátságban. Ami teljesen jó!

Kezdek túllépni. Egyik lábam már átért. Már csak a másikat kéne utána dobni.

De talán így könnyebb lesz. Igaz, vesztettem egy fontos személyt az életemből, viszont van egy új barátom. És ez mégiscsak sokkal több, mint a semmi. Ő most boldog. Viszonylag én is vagyok. Így a legjobb a mindkettőnknek. Pedig sokan mondták, hogy összeillettünk. Hát, mert külsőleg jól néztünk ki egy képen, azért az nem minden. De viszont...

Boldog vagyok.

Azt is mondta, hogy bármit elmondhatok neki, ami nyomja a szívem. Ha már barátság.

Szavánál fogtam, és el is mondtam mi bajom van. Amire ő a legtöbbször értelmes és elfogadható választ adta. Amit el is fogadtam.

Boldog vagyok.

Felálltam a padlóról. Megnéztem a cetlit. Elkéstél. Láttam a kerítésen túl, már valaki dolgozott a ház újraépítésén. Odaböktem neki egy "Jó munkát!" mondatot mosolyogva, és elindultam hazafelé. Újra szép lesz a ház.

Boldog vagyok.

Egyenlőre gyenge lábakon állok. Mint amikor egy csecsemő tanul járni. Próbál lépni. Élvezi, mert többet lát. De még tanulja az irányítást. Nagyjából én is így vagyok most. Még szokom az új helyzetet, de mondhatom hogy élvezem.

Boldog vagyok.

Van egy lány. Nem tudok még semmi konkrétat. De talán ő. Aranyos kedves. Olyan, amilyenre most szükségem van. És hát ugye, hülye ember saját kárán tanul, azt hiszem tudom mit hogyan kell. Őt el tudom magam mellett képzelni. Picit ellentéte az előzőnek (Ne haragudj, hogy így neveztelek meg, de nem akarom a neved kiadni.) És ez a hirtelen változás még talán jól is sül el. Így jó minden.

Mert boldog vagyok.

TimeLine

Sétáltam. A városban.

Végighaladtam az múlt emlékein.

Meglátogattam a helyeket, ahova szép emlékek tartoznak.

Két bevásárlóközpontot összekötő híd, ahol az első csók volt. A bevásárló központ, ahol az első kép készült rólunk. A mozi, ahol az első filmünket néztük. A piac, ahova utáltunk kijárni, de legalább együtt voltunk. A benzinkút, ahol mindig találkoztunk.

De miért is kínzom magam?

Egy ismerősöm ezeket a szavakat intézte hozzám:

"figyu..

ha el akarod felejteni akk nem biztos hogy ez a legjobb dolog amit tehetsz ha pedig visszakarod kapni.. akkor tegyél vmit érte.. "

De mégis mit tegyek? Annyi mindent megtennék érte. De Ő nem engedi.

Más azt mondja hogy lépjek. Szerezzem vissza.

De basszus, Ő nem egy tárgy, akiért megküzdök és az enyém...

Nem tudom, hogy mit tegyek.

Egy esélyt kaphatnék még az élettől. Egyetlen egyet. Tényleg, nem kérek semmi mást, csak 1 esélyt!

Kérlek, add meg azt az Egy esélyt nekem!

Másnap

Kiégtem. Nem tudok magammal mit kezdeni. Csak emésztem magam.

Nem megy ki a fejemből...

A legrosszabb, hogy ez mind a saját hibám. Ezt én csináltam magamnak. Ezt magamnak köszönhetem.

De miért utólag vagyok okos? Miért utólag látom a hibákat? Miért utólag tudom, hogy mit kellett volna tennem. Ha tehetném, visszamennék 2008. december 6-áig. Mindent másképp csinálnék.

És ha még tudnám is, hogy mik fognak történni, végigcsinálnám megint. Nem unnám.

És mindent jól csinálnék. Úgy, hogy Ő boldog legyen.

Miért hallgattam más emberekre? Miért hagytam, hogy mások irányítsanak? Miért azt tettem, ami másnak megfelelt, és miért nem azt, ami neki lett volna jó?

Miért várok? Miért nem lépek tovább? Miért görcsölök ezen?

Mert szeretem...

Próbálom feledni, de nem megy. Talán nem is akarom.

Jól éreztem magam vele...

De várok a pillanatra. A pillanat, amikor majd azt mondja, hogy engem szeret. Hogy velem akar lenni. Hogy engem akar.

És én meg. Én meg. Én meg csak. Én meg csak szó nélkül átfogom ölelni. Nem fog érdekelni, hogy miért döntött így. Nem leszek bosszúálló, és nem mondom majd azt, hogy bocsi elkéstél. Adni fogok magunknak még egy esélyt.

Erre a pillanatra várok...Tudom, hogy nem lesz ilyen pillanat, de mégis várok rá.

Hm. Érdekes... Érdekes az emberek reakciója erre az egészre.

Vannak, akik ölelnek és vigasztalnak

Vannak, akik bosszút akarnak állni az új srácon.

Vannak, akik össze akarnak velem jönni.

Vannak, akiket nem érdekel ez az egész.

És vagyok én. Én, aki csak a hibáit látja. Aki várja a lehetetlent.

De legyünk pozitívak. Örüljünk annak ami van.

Lényeg, hogy Ő boldog. Végül is, ez a célom, hogy ő boldog legyen. És boldog is.

Aztán, hogy velem mi lesz? Majd meglátjuk...

Padlón

Nem is tudom hogy kezdjem. Padlón vagyok. Próbálok felállni. De nincs bennem erő. Feladtam. Nem akarok küzdeni. Erőltetem a karjaim. De hiába. Arcom még mindig a padlón fekszik.

De talán, hogy kicsit értelmesebb legyen a történet...

A dolgok kezdtek rendbe jönni. Hosszas veszekedések után, úgy tűnt, barátnőmmel kezdenek rendbe jönni a dolgok. Elhanyagoltam őt. Nem tudtam, hogy mennyire fontos nekem...

Másfelől, az első lépést megtettem karrierem felé. Igazából ezzel voltam elfoglalva.

Aztán, most hétvégén, egy jóbarátomnál töltöttem az éjszakát. Tényleg, tök jól elvoltunk. Sok röhögés, meg hülyülés a hóban. Egyszerűen egy remek hétvége volt.

Ma, vasárnap, hazajöttem, vidámon mosolyogva, tán még az orcám is piros volt a hidegtől, vizes cuccokat felraktam a radiátorra. Beültem a gép elé, a globálisan használt beszélgetős programba beléptem, ahol gondoltam tartok egy kiselőadást barátnőmnek, hogy mennyi minden történt.

Ám kedvem hamar elszállt. Közölte velem a hírt, hogy ennyi hónap faszság után, ő nem bírja folytatni. És ott megállt az idő. Nem tudtam, mit csináljak. Elküldjem a picsába, könyörögjek, ordítsak egyet, vagy a monitort törjem ketté, esetleg vegyek egy levegőt. Csak egy könnycsepp bújt elő. Szépen lassan lefolyt. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára.

Utána, gondolom látván értetlenkedésemet, elmondta részletesebben, hogy miért is van úgy ahogy, ami. És minden egyes sor után rájöttem. Fasz vagyok. És...már esélytelen voltam. Nem tudtam mit tenni. Az arcomon elcsattant a pofon. Éreztem, hogy ég az arcom. Lassan dőlök hátra, és egyre többet látok a plafonból. Majd puff. Fejem koppant a földön. Ez az a pofon, amitől most is padlón vagyok.

Gondolkodtam, hol rontottam el. Azt mondta Ő, hogy az előző két hónapban.

De jobban végiggondolva. A tegnap estével. Amikor barátom gépéről beszélgettem vele. Lekezelően beszéltem vele. Mintha egy haverom lenne. Úgy, hogy a barátom mellettem ült. Nem kellett volna. Az volt az a pont, amivel betelt a pohár. Talán...

Ez csak az én elképzelésem. És igazából eznem javít azon, ahogyan viselkedtem Vele az előző hetekben. Mert tényleg... Így utólag belegondolva. Amiket mondtam neki. Amiket a fejéhez vágtam....és most én vagyok a legjobban meglepődve...

Na és persze, a jót akaró barátok és ismerősök, kik a hír hallatán mondják a jótanácsokat.

Jaj, hát felejsd el! ...és ha én nem akarom?
Lesz majd másik, ez olyan mint a busz! ...és ha én nem akarok másikat?

Az élet megy tovább! ...nem akarom, hogy tovább menjen. Mellette éreztem jól magam.

Sok nő van a világon! ...de nekem az az Egy kell.

Próbálsz magaddal mit kezdeni. De nem tudsz. Keresed az emberek társaságát, de leszarnak. Elfordulnak tőled. Egyedül vagy...

Egyedül vagyok...Miért?

Mert hülye voltam.

Mert nem becsültem az értékét.

Mert fasz voltam.

Mert nem engedtem magamhoz közel.

Mert beképzelt voltam.

Mert ... mert ... mert ...

mert későn kezdtem el újraépíteni a házat, amit megálmodott.

A Ház, ami kivülről belülről szép, a kertben a kis tavacska, a tavacskában fürge kis halak, a kis halakban pedig élni vágyás.

Ez a ház volt a lelke. Amit én leromboltam. Amit én átrendeztem önkényesen. Pedig az úgy volt jó, ahogy volt.

És mikor megérkeztem, munkára készen, hogy visszacsináljam, egy kerítés darabon már csak egy összetaposot papír lógott...

"Elkéstél"

Furcsa

Azon gondolkodtam, hogy mit írjak. Hirtelen nem jutott eszembe semmi. Utána rájöttem, hogy az utóbbi időben rengeteg minden történt velem. De nem írom le. Miért? Mert nem naplót vezetek, hanem egy blogot. Ezt az oldalt azért hoztam létre, hogy mindenféle elmebajos ötleteim, gondolataim leírjam.

Egyik reggel, vagy talán este (mind1) forradalmi gondolatom volt. Csak elfelejtettem. Pedig emlékszem, hogy mondtam is, na ezt jegyezd meg, bloggerre írni kell. De csak elfelejtettem.

Piszkozat automatikusan mentve: 17:15

Hm. Új böngészőt használok. Google Chrome. Nem rossz. Furcsa. Világ életemben IE-t használtam. Meg kell szokni. Itt voltak az első bajok. Valami folytán ő egy angol helyesírási hibajavítót állított be alapértelmezettnek. De nincs gáz! Sikerült kikapcsolni.

Utóbbi időben elhanyagoltam a kettővel ezelőtti bejegyzés alanyát. Most ráírtam msn-en, egy sablon mizzu semmi, és áll a beszélgetés. Annyi mindent tudnék neki mesélni, csak nem tudunk találkozni. Egy napot végigregélnék neki. Talán. Ha kettesben lennénk, nem úgy mint a múltkor. Neeem, nem olyan szándékkal. Csak négy szem között az ember mégis bizalmasabban mond ki dolgokat, mint ha még ott van kettő ember. Így csak játszottam a hülyét. Unatkoztam, nem erre a szitura voltam felkészülve. Nincs semmi bajom egyikkel se. Csak mikor megkérsz valakit, hogy pár percre fussatok már össze, jó lenne beszélgetni egyet, aztán ő meg odaállít két barátjával. És az úgy már nem olyan. Így persze játszottam a fejem, ők meg jót röhögtek rajtam. Ez az én sorsom. Mikor fog valaki komolyan venni?

Lehet addig nem fognak komolyan venni, amíg a hétköznapi oldalam ismerik. Csak én meg attól tartok, hogyha valakinek megmutatnám ezt az oldalam, ami itt a blogon van, negatív választ kapnék. Jó, persze, van pár ember, aki ismer. De érdekes, hogy azok nem a legjobb, legközelebbi barátaim. Megfigyeltem, hogy ált. nőnemű, sok köze nincs hozzám, és ritkán látom.

Talán mert félek. Félek attól, hogy elárulnak. És így ők, akik nem állnak közel hozzám annyira, nem lenne okuk keresztbe tenni nekem. Lehet ez picit paranoiás.

De ez a bajom. Naiv vagyok. Én még hiszek az emberi jóságban. Ha egy ember odajön hozzám az utcán, végighallgatom, és eszembe se jut, hogy csak pénzt akar kunyerálni. Rengetegszer szívtam már emiatt, hogy egy emberben megbíztam. Pedig így lehetne meg a tökéletes világ, melyet Marx is elképzelt. A világ, ahol béke van, mindenki egyenlő, és nincsenek magántulajdonok. Ember ember mellett él. Együtt. Mindenki. Felbomlana a család szűk köre. Nem vérvonal szerint lenne egy család. Hanem városok szerint. És most mondjátok magatokban, hogy országok szerint. Nem. Egy ország végülis azt jelképezi, hogy mekkora a földje. Mekkora tulajdonja van. Ilyen, hogy ország nincs. Van a föld, meg az emberek. Legnagyobb egység a város lenne. Így viszont közös nyelv kell. És melyik legyen a közös nyelv? És elindult a háború. Persze, mindenki az angolra gondol. De most egy francia mikor szólalna meg angolul? Mellékesen hozzátenném, hogy egész Európa történelme Franciaországra és Angliára épül. Az ő rivalizálásukra.

Egy értelmes nő az életben, akit tényleg tisztelek tudása és intelligenciája miatt (ő a történelem tanárom), ő azt mondta, hogy ez a Marx-i féle béke sosem fog bekövetkezni.

Én is érzem meg tudom, hogy szinte lehetetlen, de valamiért úgy gondolom, hogy meglehet.

Egyszer a jövőben lesz egy esemény, ami gyökeresen megváltoztatja a világot.

...2012?....

Kérdések

Nincs ötlet.
Vagyis van. Most már van. Gondolkodtam létezésem értelméről. Minden ember céllal született. És én? Van olyan ki céltalanul van a földön? Én választom meg a célomat? Vagy előre meg van írva? Olyan hogy sors létezik? És ha igen, én irányítom őt, vagy ő engem.
Erről egy idézet jutott eszembe.
"Ok.Jó reggelt kívánok kicsim
Remélem jót, álmodtál éjszaka megint
Úgyis a sors, kezében vagyunk mindannyian.
Minket álmodik a sors és nem fordítva." Copycon
És ha én ezzel nem értek egyet? Ha én lázadok? Ha változtatni akarok az élet nagy dolgain, mert én úgy gondolom, hogy azok szarok? Két lehetőség van. Egyedül maradok, és valószínüleg a társadalom alján végzem majd, fejemen egy cetlivel: BOLOND.
Vagy társakra találok, és valami maradandót alkotok. De ebben a szürke világban ki akar változtatni? Az emberek nem mernek lépni. Csak tűrnek és tűrnek. Mindenki lekorlátozza önmagát, robotosítja a napját. Felkel, meló, hazajön, alvás. Aztán indul az egész elölről.
És akkor mi van, ha az a változás amit csinálni akarok, csak rosszabb lenne? Honnan tudhatom, hogy amit gondolok, az jó? És ha tényleg rossz, lesz aki megállít?
Sok a kérdés. És sehol egy válasz.
Emberek persze vannak, akik meghallgatnak. Vannak, akik kiröhögnek, vannak, akik rácsodálkoznak. De csak meghallgatnak. A feladat rám vár.
Hogy mi az a feladat?
...én is szeretném tudni...

Hm Hm Hm

Hát. Tudom. Háttal nem kezdünk mondatot. Has. Mekkora poén?!
Szóval miért is nem írtam?
Elfelejtettem a jelszavam. Szép volt! Köszi nem kell taps. De látod, behackeltem a saját blogom. Szal nincs gond. Igaz, rányomtam a szokásos forgott password-ra. Aztán ez vmi extrém bonyolult módszerrel van megcsinálva. Link, e-mail, link, mivan-a-képen, link, e-mail és még egy link, ahol már megadhattam egy új jelszót. De lényeg a végeredmény, nem? Újra írhatok.
De miről is írjak? Nincs semmi ötletem. Hosszú idő után végre találkoztam....nem is tudom hogy nevezzem Őt. Végre találkoztam a barátom.....Nem. Hm. Nem jut eszembe a kifejezés. De itt írásban még nem is gáz. Mert fogom, bökök egy pontot és megállok gondolkodni. Na de beszédben? Ez már gáz. És miért nem bökök most pontot? Hisz ez is szöveg. Írott. De nemtom, jól esik csak írni és írni és írni. Nincs értelme, nincs jelentőssége, csak írok. Amit éppen gondolok, ami éppen eszembe jut, nem gondolok előre, nem gondolok vissza, nem emléxek a mondat elejére, se a végére, csak írok és írok és írok. És ez néha felemelő érzés.
De kanyarodjunk vissza az eredeti problémához. Találkoztam vele.
Ő vele, akinek 'hatására' kezdtem el a blogírást. Ő Szisza. (ugye? vetted a poént?)
Jó volt vele újra lógni. Habár érdekes volt. Ő elmondása szerint változtam. Régen más voltam. Miben? Miért? Hogyan? Ha jól emlékszem, akkor valahogy úgy fejezte ki, hogy nem ölelgetem.
De.....de nem tudom. Vagyis tudom, csak gondolkodok, hogy akkor ki is mondjam-e, amit tényleg gondolok.
Najó. Szóval ez a kedves Szisza egy olyan emberi lény, aki igazán érdekes. Nehéz szeretni, és könnyű utálni. Ha elfogadod, egy kedves cica. Ha szembe állsz vele, a legdurvább rémálmod is lehet. És sok ellenkező nemű embert elvarázsolja. Bele szeretnek, loholnak utána, majd aztán ő fogja és tovább áll. Most sokan mondhatnák, hogy de hát hogy lehet ilyen?
Ha neki ez jó, legyen ilyen. Én így szeretem. Talán mert egyenrangúként érzem így.
Kérdeznétek, hogy én miért vagyok ilyen elfogult vele kapcsolatban? Én is beestem a csapádba?
Neeem, én nem. Igaz, igen közel voltam hozzá, de nem. Ezt talán köszönhetem neki is. Nem hagyta hogy beleessek. De úgy voltam vele, hogy ami elsőre nem sikerül, másodikra sikerülni fog. És szépen lassan a háttérbe vonultam, hogy csúnyán mondva megfigyeljem. És sikerem volt. A megfigyelésben. Rájöttem, hogy Ő vele én nem szeretnék semmit se. Nem azért mert nem szeretem. Dehogynem. Szeretem nagyon. Csak ő olyan szabad lelkű. Mint egy pillangó. Repül szép kecsesen, megáll lassan, leszáll egy virágra, ott elidőzik egy picit, majd tovább repül szép kecsesen. És én hol vagyok ebben a képben? Én talán a levegő lehetnék. Vagy a nap, aki figyeli a történést. Vagy nem is vagyok benne. Szóval Szisza még fiatal, szabadnak érzi magát. És én ki vagyok hogy magamhoz láncoljam? Senki sem fogja tudni magához láncolni. Ő ilyen.

És majd talán rámírsz msn-en, és megkérdezed tőlem hogy mi ez? Ez az én véleményem rólad. Én így látlak ebben a szürke világban. Becsüllek. Erős vagy, kitartó vagy, szabad vagy. Ami a legszebb, hogy Nő vagy.

Én mondtam, ezt írta:

ABCDEFGHJKL üzenete:
*oksa
*kurvajó,szeretlek,szépvagy,okos,tökjófej,aranyos ésnem öntelt LLLLLLLLLLLLLL imádlak:D

Hát igazából tényleg nemtom

Nincs ihlet!
Gondolkodok, de semmi. Lehet eltűnt az agyam. Erőlködök, és nem jut eszembe semmi. Mit írjak? Milyen napom volt? Unalmas, itthon ültem a seggemen, és nyomkodtam a gombokat a gépen. Vagyis nem a gépen, mert ott csak a kibekapcs meg a restart van, hanem a billentyűzeten. Had ne soroljam. De belegondolva leginkább a W A S D-t nyomkodtam. Ugye, szinte az összes játék mozgáskoordinációjához kell. Csoda hogy még nem kezdtek el kikopni. Van ez a Windows Media Player dolog, és én hülye beállítottam, hogy ismétlés legyen. És így utálok meg számokat, hogy elindítok egyet, és elfelejtek váltani, és vagy 10x meghallgatom, és megunom. De hogy kikapcsoljam arra már nincs erőm. Lusta vagyok. Az szép. Apám mondta egyszer, hogy olyan lusta vagyok, hogy ha le van hajtva a budiülőke, inkább ülve pisálok. Ami nem igaz. A buzik pisálnak ülve. Meg aki valami folytán nem tud állva. Mind1. Ez sikerült.
Annyira nem jut eszembe semmi. Holnap megyek az emberhez, aki megmondja, hogy szerdán mehetek-e már börtönbe. Hm, ahhoz képest, hogy nincs ihletem, egész szépen írkálok. A semmiről, de hát na, valamit írni kell. Gyakorolni kell, nehogy elfelejtsem. Bár szerintem ez is olyan mint a biciklizés. Ami jó dolog, csak elfárad az ember. Ezért van sikere a motornak. Ugyan az, csak a jobb kéznél lévő markolatot kell tekergetni. Tényleg, ugye jobb kézzel adjuk a gázt. És motorból nincs balkezes verzió? Mint az ollóból, vagy tollakból? Érdekes. Van egy ismerősöm, balkezes, és balkézzel egerezik. Tök furcsa, hogy a középső ujjával nyomja a bal kattintást.
Amúgy, az az érdekes, hogy ki olvassa ezt? Szóval például, annyi blog van, hogy ki az aki pont az enyémet olvassa el? Egy ember van, azt tudom, meg ő is tudja, hogy tudom. És ő jókat röhög a dolgaimon. Vicces vagyok? Vagy szánalomból röhög rajtam? De miután ezt elolvasta, úgyis rámír azon a beszélgetős programmal, aminek nem mondom ki a nevét, szóval majd MSN Messenger 2009-en úgyis rámír, hogy ő azért nevetgél ezen, mert tényleg vicces. (Ez egy kis utalás volt, hogy mit írjál nekem. Meg azt is írd már le akkor, hogy szeretsz, meg tök jófej vagyok, meg szép okos aranyos nem öntelt. Köszi puszi.)
Amúgy meg. Hétfő este van. És?
Nyitva az van az ablakom. És?
Najó, szerintem mára....ja nem. A wmp-ben kikapcsoltam az ismétlés, aztán már 5 perce kuss van. Berakok valami muzsikát. Oké, most sokkal jobb.
Áh ne haragudjatok, de most nincs kedvem írni, nem érzem a dolgot. Hát ennyi.

Érdekes.

Érdekes emberek.

Érdekes szituációk.

Érdekes barátságok és kapcsolatok.

Érdekes jellemvonások és cselekedetek.

Talán így is kifejezhető a világ. De mik ezek a dolgok amiket nem tudunk kifejezni, de mégis vannak rá mondatok, gondolatok, miért próbáljuk megfogalmazni? Mindenki tudja, hogy mire gondol az ember, ha azt mondja, hogy idő, élet, szerelem.

Kedvencem az idő. [Figyelem, veszélyes gondolatok!

Einsteinnek volt egy jó megfogalmazása. "Az idő relatív a megfigyelő számára."

De végülis mi az az idő? Mert a hossz és súlymérték kézzel fogható, de az időt hogyan érintsem?

A válasz egyszerű. Olyan, hogy idő, nem létezik. Az emberiség találta ki saját maga korlátozására. Mert végülis, az idő múlása mi? A naprendszer ciklusossága.

Azt mondjuk, hogy holnap vasárnap. Ami végülis azt jelenti, hogy a föld egyszer megkerüli önmagát. És minden nap megkerüli önmagát, mi mégis megkülönböztetjük, hogy hétfő kedd szerda stb.

Idő nem létezik. Ez csak a mi kitalációnk.

Szóval amiről nem tudunk helytálló definíciót mondani, olyan nincs is?

Élet? Mi a definíció? Az ember születésétől a haláláig tartó szakasz? De ez így olyan snassz. Olyan semmilyen. Ennyi lenne az élet? Megszületünk és meghalunk. Közte meg van az élet?

Barátság. Érdekes. Két lény között lévő erős kapcsolat? Nem.

Vannak dolgok, amiket nem lehet megfogalmazni, nem lehet rájönni, és örök rejtély marad,

de okot ad hogy éljünk, hisz az éltet minket. De ez így van jól!

Nem kell mindent tudni! Vannak dolgok, amik úgy jók ahogy vannak.

Az időt nem megfogalmazni kell, hanem élni.

Az életet nem megfogalmazni kell, hanem élvezni!

Mire volt ez jó? Önmagamba való nézés.

Eltévedtem, és újragondoltam a dolgokat.

Megtaláltam az utat. Megyek tovább.

Hát tegnap írtam. Azt hiszem. Egy kedves ismerősöm kért meg, hogy írjak valamit.
Szóval bocsi, ha szar lesz, erőltetetten írom, nem ihletből.
Miért, az előző bejegyzéseket ihletből írtam? Az vészes.
Hétfőn voltam utoljára azon a helyen, ahova minden nap be kell mennie az embernek.
Ha felnőtt, akkor meló, ha gyerek, akkor suli. Hívjuk egyszerűen ezentúl börtönnek.
Szóval hétfő óta nem voltam börtönben. (Hú ez a mondat így elég érdekes lett)
Régen ha sokáig nem voltam bent, kezdett hiányozni. Mostmeg, hát mostmeg úgy vok vele,
hogy sehogy. Nem hiányzik, sőt nem is akarok bemenni újra. (Kinek hiányozna a börtön?)
Amúgy teljesen átlagos napom volt, habár örülnék ha minden napom ilyen átlagos lenne.
Reggel felkeltem (igen, addig jó míg felkelek), aztán ettem-ittam, és beültem a gépem elé.
És egész nap nyomkodtam a billentyűzetet. Különböző számítástechnikai szoftvereket használtam, amit a diákság ma már csak úgy nehez hogy kockulás.
Szóval kockultam egész nap. Habár a pohár még mindig nem áll meg stabilan a fejemen, így hát holnap is kockulni fogok. Ja, nem. Holnap el kell mennem ahoz az emberhez, aki eldönti, hogy hétfőn kell-e börtönbe mennem.
Ezt a sok hülyeséget, amit össze tudok hordani!
Ki kíváncsi erre? Senki! Ez a jó benne. De én leírom. Mert miért ne? Megtehetem.
Mert raj vagyok. Mert pózolok. Mert napi emo vagyok minden nap.
Igen, valószínüleg. Erről jut eszembe, régen néztem meg azt az oldalt, ahol ezek vannak.
(Direkt nem írtam le, mert az reklám, és nem töltöttem ki azt az ürlapot, hogy
"Csinálj pénzt a blogoddal!".)
Mit mondjak? Milyen az idő? Nem tudom, be van húzva a sötétítő. Meg egésznap bent voltam a szobámban. Néha kimentem WC-re. Olyat is kell.
Hát nem tudom.

Ui: Drága Egyetlen Olvasóm, remélem tetszett :)

Mik jutnak eszembe?

Pár napja megbetegedtem. Elég rossz. Köhögés, orrfújás, láz, fázom, melegem van.
De hát ezt biztos mindenki ismeri. Ha nem? Akkor te bizony megszöktél a híres 51es Zónából.
Amúgy, így betegségem mindennapjait töltve elgondolkodtam azon, milyen lehet az egészséget elkapni? Beteg vagy, de a barátaid egészségesek, velük lógsz, jössz-mész, és elkapod tőlük az egészséget.
Na persze, egyik okosKODÓ azonnal belém is kötött, hogy az nem lehet, mert az egészség az alapállapot, mert a baktériumok meg vírusok meg bla bla bla. Köszi, ezt én is tudom.
De néha azért jó elrugaszkodni a földtől, nem? Vagy csak én vagyok ilyen, hogy merek merészen gondolkodni? Vagy inkább csak én vagyok ilyen hülye?
Hát nemtudom.

Na vajon?

Hát persze! Az első bejegyzés!
Mit is szoktak írni ilyenkor az emberek? Ja, igen.
Annyira jó, hogy van blogom, ez az, be kell illeszkednem nekem is a tömegbe!
Vagy például: Júj de jó, van blogom, habár azt se tudom mit kezdjek vele, de legalább van, mert mindenki másnak is van, és nehogymár csak nekem ne legyen!
Sablonok. Sablonok.
Sablonok amik szerint élünk. Nem elgondolkodtató?
Most gondolkodtok, hogy milyen sablonok.
Szerintem az már egy sablon, hogy blogom van. Nem? Ezekszerint sablonos vagyok. Érdekes.
Az is egy sablon, hogy a bal lábamat a jobb követi, őt meg megint a bal. És így járok. Mindenki így jár. (Tisztelet azoknak az embereknek, akik ezt nem tehetik meg.)
Miért kell így járni? Miért nem léphetek egymás után kettőt a ballal? Bal bal, jobb jobb.
Mert talán elesnék, mert talán fárasztó.
És itt jön a véggondolat, a sablonok nem rossz dolgok, segítik az embereket.
Így már van értelme, hogy blogom legyen?