Knockin' at my door all night long

Álom. Csak egy álom. Nem kellene semmit jelentenie. Gondolja a normál ember.

Álom. Agyunk és lelkünk által összerakott vágyak, félelmek. Gondolják az emberek, akik ezzel foglalkoznak. Hivatalosan nem tudomány ág, ám mégis sokan törődnek vele. Elemzik, leírják, mesélek, és elhallgatják, hiszen akkor valóra válik.
Elsőre csak egy rossz emlék felidézése volt. Értelmetlen. Fárasztó. De nem múlt el. Újra és újra ugyan az volt. Mindig ez történik. Mindig így történik.
Az ajtó előtt állok. Támaszkodok a falnak. Itthon vagyok. Minden rendben. De csak támasztom a falat, és nem csinálok semmit. Nézek az ajtóra. Valaki kopog. Hozzám jött. Kopog. Mondani akar valamit. Én csak támasztom a falat. Ki kellene nyitni. Talán fontos. Talán olyat mondana, amitől változna az életem. Talán ki akarom nyitni az ajtót.
Kopog. Nem adja fel. Kopog.
Én csak állok, és támasztom a falat. Üres tekinktettel nézem az ajtót. Gyerünk, fogd meg a kilincset, nyisd ki. Kopog. Menj oda. Sétálj oda. Rohanj oda, mert ő kopog. Nézd meg ki az. Kopog.
Miért kopog? Miért nem adja fel? Biztosan valami nagyon fontos lehet. Órák óta kopog. Miért csak itt állok? Miért nem megyek oda? Miért tétovázok? Miért kopog?

Órák óta kopog. Már veri az ajtót. Dübörög, és mégis csak kopog. Izgulok. Az ajkamba harapok. Félek. Ki akarom nyitni az ajtót, és be akarom engedni, de nem mozdulok. Csak állok a falnál, és kopog. Már megőrjít a zaj. Kop. Kop. Kop. Csönd van. Kop. Kop. Kop. Kopog.
Miért nem mozdulok? Valaki jött hozzám! Mozdulj! Kopog.
Elmúlt a kopogás. Abbahagyta. Talán feladta. Én meg csak állok. Már nem kopog. Odasétálok az ajtóhoz. Kezemet finoman ráteszem a kilincsre. Hideg. Már nem kopog.
"Manó!" - szólt a kopogtató. Ismerem ezt a hangot. Tudom ki van az ajtó másik oldalán. Tudom, hogy ki kopogott. Vegyes érzések. Feltépném az ajtót, széttörném, és a szemébe néznék a kopogtatónak. Miért van itt? Mit keres itt? Mit akar itt? Mit akar tőlem?
"I can't go any further than this......I want you so badly, it's my biggest wish...."
Ébreszt a telefonom. Ébren vagyok. Nem kopogott....

http://www.youtube.com/watch?v=aRNQS5UCQQI 

Being an angel?!

Utóbbi időben picit lelkizősre fogtam a témát. Ez van sajnálom. Az ilyesfajta gondolatokkal volt megtömve a fejem. Le kellett írnom. De ez itt most lényegtelen. Most egy olyan dolgot akarok leírni, amin még most is gondolkodok, hogy le merjem-e írni. Durva. Lehet, hogy csak számomra, lehet, hogy nektek is. Biztos leírom. Csak meg kellene fogalmazni.
Szóval. Az utóbbi időben, nagyjából az elmúlt egy évben hátfájással küszködtem. Néha-néha most is fáj. A lapockám és környéke az érzékeny terület. Ez még okés. Sokat ülök görnyedve. Mondom jó. De a napokban. Álltam az utcán, szívtam a cigarettámat, pusztítottam csodás szervezetem. Már nem is tudom, hogy milyen indokból ácsorogtam. De álltam az utcán, az emberek pedig jöttek-mentek körülöttem. Egy teljesen átlagos helyzet. Másodpercenként 7 embert látsz, és fel sem fogod. Te is csak egy homokszem vagy a többi között. Ám van aki ezt máskép látja. Egy igencsak hidrogén szőke nő jött felém. Feltűnt messziről, hogy célirányosan felém jön. Amikor ránéztem, furcsa érzés kapott el. Valahol megnyugtató volt a nő látványa, ám mégis felkavart, hogy egy idegen mosolyog rám. Odajött, és csak ennyit mondott: "Egy angyal mióta dohányzik?"
És csatt. Mi van? Angyal? Én? Ő ezt most nekem mondta? Micsoda?
Hirtelen nem tudtam mit mondani. A nő pedig csak mosolyog. Nagy nehezen odaböktem egy 'tessék?'-et, de arra nem válaszolt. Megfogta a hátam, pont ott ahol fájni szokott, majd rámkacsintott és elment. Döbbenet. És egyenlőre nem tudom magamban hova rakni a dolgot. Hogy most ez? Ez arra akart utalni, hogy angyal lennék? Pont én?? Tudom, hogy léteznek és köztünk vannak, de ez így mégis durva.
A következtetést egyből levontam magam, hogy elvileg a fájós helyen a szárnyaim vannak. De hát ez is...olyan belemagyarázós dolog. Sokmindenre lehet fogni, és be is tudom magyarázni magamnak. Fáj a lábam, mindjárt kinő a 3., és én leszek a legjobb futó.
Szóval nem tudom. Döbbenet az egész sztori. Fel fogom keresni azt az ismerősömet, akik ehez hasonló fura dolgokkal dolgozik. Hátha ő többet tud valamivel.
Nemtudom. Ez most nagyon összezavart.

Up and down

Szokták mondani, hogy egyszer fent, egyszer lent. Hát igen. Teljesen igazuk van.
Napokkal ezelőtt még nagy boldogan írtam, hogy hú hát felülkerekedtem önmagamon, és milyen jó vagyok. Ez mostanra picit változott. Lent vagyok. Na de persze miért is? Egy leányzó miatt.
Mostanra bizonyított tény, hogy fizikai ellenállásommal fordítottan arányos a lelki teher bírásom. Egy kívülről megtörhetetlen alakot mutatok a világnak, viszont belülről mégiscsak egy érző emberi lény vagyok. Eddig azt hittem, hogy nincs rés. Pedig van rés, és egyre többen a résen belülre férkőznek. Nem én szabályzom ki mehet be, és ki nem...

Szóval ez a leányzó. Régóta ismerem. Nagyon aranyos, kedves. Ám az utóbbi hetekben picit közelebb kerültünk egymáshoz. Talán közelebb, mint ahogy én azt terveztem. Felvetődik benned a kérdés, óh, ez miért baj?
Mert nem tudom, hogy mit tegyek. Engedjem magam? Engednék a csábításnak én nagyon szívesen. Nem vele vagy velem van a baj. Mert nagyon is egymásra találtunk. A baj itt egy fizikai tényező. Illetve a szociális háttér. Legalábbis ez csak az én oldalamról probléma. Ha ezek a zavaró tényezők nem lennének, fejest ugranék az egészbe, lesz ami lesz alapon, csak boldog legyek. De így....így nem tudom. És sajnos kezd beállni a tény a fejemben. Az eszem szépen lassan lemond a dologról. Ez van. Így jártam.
De a szív... ő diktál, ő lüktet, ő dominál, és ő kikészít engem. Szinte hallom, hogy suttogja, hogy gyerünk, ő kell nekem, itt az alkalom, amiről eddig csak írtam. Hát na, használjam ki!
Az ész és a szív harca. Mint mindig. Viszont pozitívum, hogy ezek csak befolyásolnak engem, de a végleges döntést én fogom meghozni. És hogy mi lesz az? Nem tudom. Picit várok. Az sosem baj...

Viszont valami vidámabb téma. Az utóbbi fél évben egy remek barátra leltem. Ha ő nem lenne, nem is tudom mihez kezdenék. Jó a társasága, azonos az érdeklődési körünk, értjük egymás fura humorát, és jókat is röhögünk azokon. Tanácsot adunk egymásnak, segíteni próbálunk a másikon, és néha napján direkt egymás idegeire megyünk. De ez így jó. Ha késik az óráról szarul érzem magam, mert nincs ott, viszont mikor megjön, már azon jár a fejem, hogy mivel tudom idegelni.
Ma elmondtam neki a problémámat. Ő azt mondta, hogyha az amit a szívem diktál, azt a Leányzó viszonozza, akkor hajrá. Mert lehetetlen nincs, csak tehetetlenség. És ez fontos tényező.

 Mert tudjátok:

Live for the moment. Élj a pillanatnak!

It's okay, it's alright

A helyes úton vagyok. Teljesen. Vidám vagyok. Boldog vagyok. Kereszteződéshez értem viszont. De pozitívum, hogy akármelyik irányba megyek, csak jó van a végén. És vannak kicsi sikátorok, ahol útközben át tudok menni a másik irányban. Lehetőségeim végtelenek!
És ez felemelő érzés.
Az iskolai dolgaim is rendben vannak. Apróbb pontatlanságokkal. De ezek még javíthatóak.
Viszont, ami már érdekess lehet. Egy barátom, akit nagyon szeretek, hasonló helyzetbe került, mint amiben én voltam decemberben. Rossz érzés. Tudom, hogy mit érez át. Mik járnak a fejében. És teljesen ugyan azt reagálja a dolgokra, mint én anno. Próbálok rajta segíteni. Úgy veszem észre, hogy úgyahogy megyeget a dolog. Attól még, hogy én elszenvedtem ezeket, neki nem kell. És ha talán rajtam fog múlni, akkor nem is fogja.
Így viszont megismeri azt az oldalamat, amit hét év alatt sosem tapasztalt. És ez biztos, hogy furcsa lesz neki. Sőt, talán bizarr. 7 éve ismersz valakit, elkönyvelted. És aztán egy rossz esemény által egy kedves és segítőkész oldalát ismered meg. Jó, most fel lehet tenni a kérdést, hogy hűha, én kedves lennék?!
Aki velem kedves, azzal kedves vagyok. És ő sosem volt velem bunkó. Sosem bántott meg. Így én sem fogom.

Tarts ki, melletted vagyok!