Nem megy ki a fejemből...
A legrosszabb, hogy ez mind a saját hibám. Ezt én csináltam magamnak. Ezt magamnak köszönhetem.
De miért utólag vagyok okos? Miért utólag látom a hibákat? Miért utólag tudom, hogy mit kellett volna tennem. Ha tehetném, visszamennék 2008. december 6-áig. Mindent másképp csinálnék.
És ha még tudnám is, hogy mik fognak történni, végigcsinálnám megint. Nem unnám.
És mindent jól csinálnék. Úgy, hogy Ő boldog legyen.
Miért hallgattam más emberekre? Miért hagytam, hogy mások irányítsanak? Miért azt tettem, ami másnak megfelelt, és miért nem azt, ami neki lett volna jó?
Miért várok? Miért nem lépek tovább? Miért görcsölök ezen?
Mert szeretem...
Próbálom feledni, de nem megy. Talán nem is akarom.
Jól éreztem magam vele...
De várok a pillanatra. A pillanat, amikor majd azt mondja, hogy engem szeret. Hogy velem akar lenni. Hogy engem akar.
És én meg. Én meg. Én meg csak. Én meg csak szó nélkül átfogom ölelni. Nem fog érdekelni, hogy miért döntött így. Nem leszek bosszúálló, és nem mondom majd azt, hogy bocsi elkéstél. Adni fogok magunknak még egy esélyt.
Erre a pillanatra várok...Tudom, hogy nem lesz ilyen pillanat, de mégis várok rá.
Hm. Érdekes... Érdekes az emberek reakciója erre az egészre.
Vannak, akik ölelnek és vigasztalnak
Vannak, akik bosszút akarnak állni az új srácon.
Vannak, akik össze akarnak velem jönni.
Vannak, akiket nem érdekel ez az egész.
És vagyok én. Én, aki csak a hibáit látja. Aki várja a lehetetlent.
De legyünk pozitívak. Örüljünk annak ami van.
Lényeg, hogy Ő boldog. Végül is, ez a célom, hogy ő boldog legyen. És boldog is.
Aztán, hogy velem mi lesz? Majd meglátjuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése