"I need somebody to help to forget. Somebody's love could save me.
I'm just a boy in a bad situation. I didn't deserve this. I'm suffering."
Ezt írtam május 9-én. Vannak pillanatok az életben, amikor úgy érzem, van aki figyel rám. Van egy erő, egy ember, egy megmagyarázhatatlan tényező, aki meghallgatja a bajaimat, és legtöbbször meg is oldja őket.
Ezzel most is így vagyok. Szükségem volt valakire.
Ha tippelhettem volna, ki lesz ez a valaki, eszembe se jutott volna ez a verzió. Mikor megemlítették a nevét nekem, beugrott az arca, és hogy mikor találkoztunk, ill. milyen körülmények között. De lényegében semmit mondó volt számomra. Jelentéktelen.
Ugorjunk vissza 2008. október-november környékére. Az akkori barátnőmet kísértem ki a buszmegállóba, csatlakozva hozzánk egyik barátom és párja, és az ő osztálytársa.
Iskolatáska volt a hátán. Nem beszélt túl sokat. Ő nem nagyon foglalkozott velem, és én se vele. Teljesen jelentéktelenek voltunk egymásnak.
Eltelt picivel több, mint másfél év és újra összetalálkoztunk. Egymásra néztünk, megvolt az első találkozó emléke, de semmi több. Csak egy 'Helló'. Aztán egy közösen eltöltött éjszaka, ahol rengeteg minden megváltozott. Egyik pillanatról a másikra nyitott felém. Első pillanatra nem érdekelt a dolog...de volt benne valami furcsa, ami elsőre nem tűnt fel. Nem tudom elmondani mi is valójában, de ahogy mélyen egymás szemébe néztünk. Én is láttam valami érdekeset benne, és ő is bennem.
Innen már egyszerű a történet, mintha csak egy sziklát gurítanék a hegy oldalán.
Teljesen boldog vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése